Egyháztörténeti feldolgozások

"Az a dunántúli kis város, ott a Bakony alján, amelyiknek képviseletében itt megjelentünk, sok szempontból igényelheti, múltjánál és jelenénél fogva, az érdeklődést, a figyelmet. De úgy tetszik, hogy ha indokolni ·akarnám ezt az igényt, nehéz lenne a választás, hogy melyik eseményt, vagy történést tartsam olyannak, amelyik emellett a legerősebb indok lehet.

Beszélhetnénk a legendáról, mely szerint István királyunk idáig jött, eléje a koronát hozó Asztrik apátnak.

Beszélhetnénk arról a két várról, Bellerszegről és Zsemlérről, :amelyek a középkorban a mostani város helyén állottak, mely »két szomszédvár« sokszor látta bástyái alatt a testvér-vér hullását. Szólhatnék a IV. Bélát a tatárvész idején Dalmáciába kísérő pápai plébánosról. Elmondhatnám, hogy mikor Pápa várának az urai a Garák voltak, az itt tartott országgyűlésen fogadta meg a Siklósról szabadult Zsigmond király, hogy, ezentúl az ország törvényeit megtartja. Vagy elmondhatnám, hogy itt állott s áll ma is az ősz Peterdi háza. Beszélhetnék az Enyingi Törökökről, az Eszterházyakról, vagy a török és kuruc világ harcairól, a francia betörésről, - mind megannyi érdeklődésre számot tartható részéről a város történetének.

De úgy érzem, hogy arról kell beszélnem, ami lényegében a város , szellemi fejlődésének s naggyá tételének útját megszabta, s arról, akinek zsenije ezt az utat fénnyel árasztotta: a négyszázéves kollégiumról s annak egykori, száz év előtti diákjáról: Jókai Mórról!"

"Valahányszor egy-egy maroknyi református gyülekezet hányódásait olvasom le régi elfakult írásokból, elgondolkozom, úgy eltűnődőm.

Mennyi reménységgel, hittel indult meg egy-egy gyülekezet munkája s a sok reményt mennyi gyász, mennyi keserűsége követte. Letört reményekből azonban mindig megmaradt a hit.

Az a hit, amelyik hegyeket mozgat. Az a hit, amelyik csodákat tesz. Az a hit, amelyik nem alszik el, nem semmisül meg a pokol minden támadása, minden cselvetése, minden pusztítása között sem. Az a hit, mely megment pusztuló templomot, rombadűlt egyházat; az a hit, mely a holtnak vélt tetemet új életre hívja. Az a hit, amely rég elfelejtett zsoltárdallamot szólaltat meg halottnak vélt ajkakon. Az a hit, amely Istenben él s Ő általa nem csügged, megmarad, új tettekre kész ! "

Tóth Ferenc (Vörösberény, 1768. november 19. – Pápa, 1844. szeptember 2.) református lelkész, 1801-től pápai teológiai tanár, 1816-tól dunántúli egyházkerületi főjegyző, 1823-tól pápai egyházmegyei esperes, 1827-től haláláig dunántúli református püspök, aki jelentős teológiai és egyháztörténeti műveivel beírta nevét a magyar tudománytörténetbe. Egy-egy művének közzétételével szellemi örökségét szeretnénk széles körben megismertetni.

Tóth Ferenc pápai református teológia-professzor 1807. május 23-án fejezte be a dunántúli református püspökök életét feltáró monográfiáját, melynek kiadását Oswald Zsigmond egyházkerületi cenzor június 12-én engedélyezte. Az úttörő monográfiát - mellyel a szerző "mind édes Anyai nyelvünket, mind Hazai Literaturánkat" kívánta "gyarapitani és pallérozni" - a következő évben a győri Streibig nyomdában állították elő.

„… De a Nagytemplomnak és a Kollégiumnak ez a középponti és egymás melletti helyzete nem térbeli jelenségként vált Debrecen igazi nevezetességévé, hanem a szó átvitt értelmében: e két intézmény eggyéforrott négyévszázados életének a varos hatarain messze túlszárnyaló történelmi jelentőségével. Maga a két épület természetesen csak jelkép, alkalmi hordozója eszmei nagy rendeltetésüknek, mai alakjakban egyik sincs meg másfélszáz esztendős, de meg-megújuló falaik négy évszázad óta mindig ugyanazt az örök lelki kútfőt kerítik és boltozzák be…”